A második részlet
Részlet
Már egy hete fáradt voltam. Mire estére betereltem a tyúkokat, alig álltam a lábamon, lerogytam az udvar szélén a kis szürke padra, mert úgy éreztem, hogy menten elájulok. Néztem a Holdat, ahogy lassan kúszik fel az égre. Tányérjából már egy pici darabot elveszített, de még büszkén mutatta hasát az égnek. Számolni kezdtem. Három holdváltásig jutottam újra és újra. És mindent megértettem. Az egyre szűkebb szoknyát, a folyton feszítő inget és a szédülést.
Úgy rohantam a patakpartra, ahogy csak tudtam. Ez volt a mi helyünk. Először csak véletlenül, aztán valahogy így maradt. Senki sem járt arra, a legelőktől távol esett, a patakban nem igazán lehetett halászni és igen sok volt a szúnyog. Anyám úgy tudta, hogy Marival sétálok, nyári estéken mindenki a barátnőjével sétálgat a faluban, nem volt ez olyan szokatlan. Mari azonban szívesebben töltötte az estéket Jóskával és ez engem nagyon zavart. Ezért is rohantam azon az augusztusi estén a nagy nyárfához, reméltem, hogy ott lesz. Reméltem, hogy elmondhatom neki, hogy minden megváltozik.
A legmagasabb nyárfa tövét fürkésztem, de nem láttam senkit. Rohantam egyre közelebb, bízva abban, hogy csak a bokrok takarják Istvánt. Lassítottam lépteimet, próbáltam egyenletesen lélegezni. Remegtem. Annyira remegtem, mint még soha. Kisimítottam arcomból a kócos tincseket, és körbejártam a nyárfát. Egyedül voltam. Leültem a fa tövébe és bámultam a sárgás, zizegő leveleket. Csak ültem és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
Hogy meddig ülhettem ott egymagamban, arra egyáltalán nem emlékszem. A következő napok keservesen teltek. Másállapotom biztossá vált, mert enni alig tudtam és a szédülés kerülgetett minden pillanatban. A vasárnapi misén már nem volt ott a Khalnok család. Tényleg elutaztak és én észre sem vettem. A vasárnapi misén hiába néztem a legelső padsort, üresen állt, csupán a birtokuk ügyintézője ült a szélén, egyedül. István tehát köszönés nélkül továbbállt. Egy nyári kaland lettem neki, egy könnyűvérű parasztlány a sokból.