Számomra a bányásznap nem egyszerűen egy ünnep volt a naptárban, hanem az év egyik legfontosabb hétvégéje. Gyermekkorom bányásznapjai ezek, amikor szent és sérthetetlen szabály volt, hogy nem lehetett kihagyni a közös ebédet és a vásárt.
Mamám már kora reggel a konyhában sütött-főzött, hiszen a bányásznapi ebédet törvényszerűen náluk, Újvárosban ettük. Az apró konyhában alig tudtunk megfordulni, a családi logisztika pedig felért egy kisebb hadművelettel. Aki ugyanis az asztal ablak felőli részét választotta – vagy akinek az a hely jutott –, annak sorsa megpecsételődött: addig kellett ott ülnie mozdulatlanul, míg mindenki be nem fejezte az evést, mert a szűk helyen képtelenség volt kioldalazni.
Sosem szerettem a húslevest. Mamánál ez nem volt tragédia: tőle természetesen „felmentést” kaptam, sosem mondta, hogy kötelező megenni. Már vette is elő nekem a lapos tányért, és szedte rá a „pici húsokat”. Ez kiváltságot jelentett: mi, gyerekek ettük meg a sertéskaraj vesepecsenyéjét, vagyis a legkisebb, legomlósabb hússzeleteket. Abból felnőttnek csak akkor jutott, ha mi már teljesen jóllaktunk. A rántott hús mellé a köret mindig aranysárga, ropogós „rosejbli” volt. (Az írása és az ejtése sem így helyes, azonban Mamámék így mondták.) A savanyúságnak gyöngyhagymát vagy káposztasaláta választhattam. Ha ezekre az ízekre gondolok, a mai napig Mamám konyhája, és a bányásznapok villannak be.
A fenséges ebéd után nem volt idő restelkedni, indult a nap második felvonása. Vagy buszra szálltunk, vagy bepasszíroztuk magunkat a nagyszülők apró, narancssárga „kispolszkijába”. A Polski Fiat 126p motorja vidáman pöfögött alattunk, ahogy zötykölődtünk a Május 1. park felé, ahol akkor még egyáltalán nem okozott gondot a parkolás.
A bányászfürdőből nyugdíjazott Mama büszkén nyitotta ki a fehér, fekete sávokkal szabdalt, divatos retiküljét. Tudtam, hogy a sör- és virsliillatú forgatagban a kötelező sós perec mellé kapok vásárfiát is. Már út közben azon gondolkodtam, hogy mit fogok választani: kicsi agyagkorsót a gyűjteménybe, vagy egy vagány, bőrből készült nyakláncot, esetleg egy színes karkötőt?
Amikor megkaptam, úgy vigyáztam rá, mint a legnagyobb kincsre. Hazatérve vagy büszkén őriztem a polcomon a többi emlék között, vagy pedig addig hordtam a csuklómon éjjel-nappal, míg végül el nem szakadt.
Aztán jött a rendszerváltás, és az idők szava mindent felforgatott. A bányák szép lassan bezártak, és velük együtt a bányásznapok régi, mindent átható fénye is megkopott. Az ünnep súlya megcsappant, és az évek múlásával a nagyszülők is örökre elmentek. Az újvárosi szűk konyha kiürült, a narancssárga kispolszki motorja is elcsendesedett.
A hagyomány ugyan túlélte a viharokat, de a mai vásár már modern köntösbe öltözött, hangosabb, másabb, mint egykor. Mégis, szeptember első vasárnapján, amikor Tatabányán felcsendülnek a régi dallamok, az érzések ugyanazok maradnak bennem. Ott állok újra a Május 1. park szélén, a kezemben a pici agyagkorsóval, az orromban a „rosejbli” illatával, és a szívemben azzal a melegséggel, amit csak tőlük kaphattam.
