Oszkár és az anyja pontban egykor érkeztek. Oszkár nyári öltönyt viselt, talán egészen újat, úgy emlékeztem, hogy ezt még nem láttam rajta. Özvegy Pozsonyiné, mint mindig, most is elegáns és tekintélyt parancsoló volt. Hosszú, sötétlila, selyemkrepp ruháját fehér csipkegallér keretezte. Nyakék nem volt rajta, csak egy elegáns bross csillogott gallérja alatt.
Hozzájuk képest Rozália és én is szerényebben öltöztünk. Halványkék, apró virágos ruhát választottam. Amikor beléptek, Rozália átvette tőlem a háziasszony szerepet.
– Nagyon örülök, nagyságos asszonyom! – mondta Rozália, és betessékelte őket az előszobába.
– Isten hozta önöket! – tettem hozzá bátortalanul, majd lopva Oszkárra néztem, aki először Rozáliának csókolt kezet, majd nekem. Egy kicsit hosszabban a kezében tartotta a kezemet, talán azt akarta jelezni, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz.
– Isten hozta, nagyságos asszony! – mondtam, miközben lehajoltam Áron mellé, hogy jelezzem neki, ő is mondja ezt.
Áron a szoknyámat szorongatta, és lopva Oszkárra lesett, majd elvigyorodott, de nem mondott semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy rászóljak-e, hogy köszönjön, vagy inkább tessékeljem be a vendégeket. Végül ismét Rozália mentett meg, aki a jelenetet figyelembe sem véve, utat mutatott az étkezőasztal felé.
– Kérem, foglaljanak helyet! – böktem bizonytalanul a székek felé. Oszkár kihúzta az egyiket, és hellyel kínálta anyját, majd Rozália felé fordult, hogy neki is segítsen.
– Hozom a levest! – mondta Rozália.
– Hagyd csak, majd én! Ülj le nyugodtan!
Áron a sarokból figyelte az eseményeket, Oszkár odament hozzá.
– Gyere, kislegény! Ülj le te is! – kérlelte, majd könnyedén felemelte és ráültette a mellette lévő székre. Hálás voltam, hogy kicsit segít abban, hogy Áron jobban érezze magát.
Pozsonyiné egyértelműen azt fogja vizslatni, hogy miért nem leszek megfelelő feleség a fia számára. Igyekeztem nem hibázni, és azt éreztem, hogy Rozália mellett Oszkár is nagyon szeretné, hogy ez az ebéd igazán jól sikerüljön.
A levest óvatosan tettem az asztal közepére, majd én is leültem, szemben Oszkárral. Rozália mert, először Pozsonyinénak, majd Oszkárnak, végül Áronnak, nekem és magának. Amíg kanalaztunk, egyetlen szó sem hangzott el.
– Nagyon ízletes volt a leves – mondta Oszkár, és mélyen a szemembe nézett, amitől zavarba jöttem, és ahogy ilyenkor lenni szokott, nem is mondtam semmit, csak elmosolyodtam.
– Valóban ízletes volt, bár én kevesebb sóval szeretem – mondta Pozsonyiné, ügyelve arra, nehogy egy kicsit fesztelenebb legyen a hangulat. – Mindig arra kérem Nettit, a cselédet, hogy inkább kevesebb sót tegyen bele, mert utánsózni lehet. De ha már túl sós… – mondta, de nem fejezte be a mondatot, csak letette a kanalat, jelezve, hogy a levessel végzett.
A sültet is feltálaltam, majd jött a desszert, amire Áron órák óta várt. Már a húsból sem akart enni, hogy „maradjon hely” a lekváros finomságnak. Így aztán, nem csodálkoztam azon, hogy elsőnek akart kérni.
– Illik megvárni, míg a vendégek szednek – utasította rendre Pozsonyiné.
– Már nem tudok várni – válaszolta Áron, aki általában keveset beszél, most mégis fontosnak érezte, hogy ne maradjon csendben.
– A türelem, az úriemberek erénye – oktatta tovább Oszkár anyja.
– Mi az, hogy türelem? – kérdezte tőlem, miközben egy falat kipottyant a szájából.
Még kicsi, de már sokat tanítottam neki arról, hogyan illik az asztalnál viselkedni. Ebből most semmi sem jutott eszébe, így aztán kellemetlen helyzetbe hozott bennünket.
– A türelem mellett azt is meg kell tanulnod, hogy teli szájjal nem beszélünk – folytatta Pozsonyiné.
– Tudom – mondta Áron és újabb falatot tömött a szájába annak ellenére, hogy még mindig tele volt.
Szerencsére Rozália észrevette, hogy valahogy mentenie kell a helyzetet, így azt látta a legjobbnak, ha témát vált.
– Nem volt alkalmam még személyesen megköszönni, hogy a múltkor nőegyleti gyűlésen annyi ruhát összegyűjtöttetek. Megkaptuk, és biztosíthatlak, hogy minden egyes ruha jó helyre került.
– Ennek igazán örülök – mondta Pozsonyiné, de arca továbbra is kifejezéstelen maradt.
– Mind egy szálig elosztogattuk – folytatta Rozália, mert tudta, hogy egyetlen dolog segíthet, ha kicsit hízeleg az özvegy mérnöknének.
– Lesz majd gyűjtés ősszel is.
– Annak is örülni fogunk, tél előtt különösen hasznos.
– Akkor ezek szerint még mindig az iskolában tanítasz?
– Igen, még mindig ott vagyok.
– Azt hittem, hogy a férjed utáni özvegyi nyugdíj elegendő a megélhetéshez.
Nem voltam járatos a polgári körök etikettjében, de azt biztosan tudtam, hogy amint munkára és megélhetésre terelődik a szó, az már a sértés határát súrolja. Ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy Pozsonyiné nem békével jött. Szerencsére Rozáliát sem kellett félteni.
– Megélnék, de nagyon szeretek tanítani.
– Pedig azok a gyerekek aztán nem igazán tudják, hogy mi az illem – mondta Pozsonyiné, még mindig teljesen kifejezéstelen arccal.
– Azt gondolom, hogy az én dolgom is, hogy megtanítsam nekik, hogyan illik élni a mai világban.
– Hát, persze. Ki más taníthatná meg. Otthon nem fogják. Örülnek, ha túlélik a napot. Meg aztán a bányászok nem a finom műveltségükről híresek – folytatta Pozsonyiné, de ez már Oszkárnak is sok volt.
– Anyám, a bányászok nélkül sehol sem lenne ez a telep. Mi sem.
– Persze, persze, igazad van, Oszkár – mondta, és együttérzőn megszorította a fia kezét. – Oszkár nagyon jó ember – tette hozzá, miközben a fiára mosolygott. Ez volt az első látható érzelem az arcán. – Olyan, mint a megboldogult apja volt. Mindig figyel a munkásokra, az elesettekre. A telepen élőkre.
Hosszú csend állt be. Pozsonyiné törte meg, akinek újra negédes mosoly ült az arcára. Áron felé fordult.
– És, te, kislegény, még be sem mutatkoztál! Azt tudom, hogy szeretsz teliszájjal beszélni. Azt is tudom, hogy köszönést még gyakorolhatod Rozália nénivel. De ha ezek már úgy elmaradtak, akkor legalább a nevedet áruld el.
– Áronnak hívják – válaszolta Oszkár, mert ő is menteni akarta a napot.
– Áron! – ismételte az asszony. – Milyen szép! És mi a tisztességes neved? A teljes neved?
– Áron – válaszolta Áron és Oszkárra vigyorgott.
– Akkor úgy kérdem, kedvesem, hogy apukádat hogy hívták?
– Apuka.
Sosem beszéltünk Áronnal arról, hogy ki az ő apukája, és őt hogy hívják. Korábban azt mondtam magamról, hogy özvegy vagyok, de a telepen egyre többen tudták, hogy ez nem igaz. Ráadásul István már tudott Áron létezéséről és bár még nem találkoztak, reméltem, hogy egyszer eljön még az a nap. Így aztán erre a kérdésre, még ha lett volna kedve, akkor sem tudott volna válaszolni. Most én éreztem úgy, hogy közbe kell lépnem.
– Áron, drágám, ideje aludni menned – mondtam, és karomba vettem, hiszen ebéd után ő még mindig szívesen szunyókált. – Ha nem haragszanak, lefektetem, mert úgy tűnik, elálmosodott. Ezért sem volt kedve beszélgetni.
– A beszélgetés nem kedv, hanem illem kérdése. De hát, ha aludnia kell, hát menjen – válaszolta Pozsonyiné, miközben a terítő ráncait igazgatta, jelezve, hogy a vasalás nem igazán tökéletes. – De azért meglepő, hogy nem tudja az apja nevét.
– Kérnek egy kávét? – jutott eszembe a mentő kérdés, még Áronnal a karomban.
Mindenki igennel válaszolt. Lefektettem Áront, és a konyhában lefőztem a kávét. Így volt néhány percem, hogy megnyugodjak. Nem sok választott el attól, hogy sírva fakadjak.
Elővettem a szekrényből a vandonatúj, papírvékony mokkáscsészéket. Most szereztem be, az ebéd alkalmából. Pasztell kék volt, a szélén vékony aranycsíkkal körbefuttatva. Büszkén vittem be egy krómozott tálcán. Cukortartó és pici tejkiöntő is tartozott a szetthez. Ráadásul kockacukrot is vettem, hogy még elegánsabb legyen a kávézás pillanata. Óvatosan letettem a tálcát az asztalra, és az első csészét Pozsonyiné felé nyújtottam.
– Ó! – válaszolt, miközben kissé késleltetve nyúlt a csésze után. – Alig láttam, mit nyújt felém, olyan csöppnyi ez a csésze.
– Nagyon elegáns – tette hozzá Rozália, hogy egy kis mosolyt csaljon az arcomra.
– Most vettem, ez a legújabb divat. Állítólag Budapesten már minden kávéházban ilyet használnak – válaszoltam, hogy végre én is mondjak valamit.
Oszkár is elismerően bólintott, miközben két kockacukrot is beletett a kávéjába. Most már ezt is tudom, hogy két cukorral issza a kávéját. Megjegyzem. Ez egy kellemes pillanat volt, hiszen úgy éreztem, hogy ha egy ilyen apró részletet megtudok róla, akkor ezzel is közelebb kerülhetek hozzá. Ha ez után az ebéd után még egyáltalán szeretnék hozzá közel kerülni. Úgy tűnt, hogy ez neki is fontos, mert udvariasan felém nyújtotta a cukortartót.
– Köszönöm, én tisztán iszom – válaszoltam, ő pedig bólintott és óvatosan rám mosolygott. Pillantásunkat Pozsonyiné is észrevette, aki igen gyorsan reagált.
– Oszkár, itt az ideje, hogy induljunk! – mondta, és már fel is emelkedett a székről. Oszkár ott termett mellette, hogy felsegítse.
– Köszönjük a meghívást! – mondta, miközben anyját maga előtt terelgetve kilépett a szobából. – Legközelebb mi is szívesen látjuk önöket – mondta udvariasan, és először Rozáliának, majd nekem is kezet csókolt.
– Így van – helyeselt Pozsonyiné, de azért azt hozzátette, hogy egyelőre nem tudja, hogy mikor lesz a „legközelebb”, mert a nyár biztosan túlzsúfoltnak ígérkezik.
Részlet a Másodsorból című regény 2. részéből
Várható megjelenés: 2027 tavasza
Az első rész
Nyomtatott könyv
