Megfontolt felnőttként vásároltam jegyeket a Budapest Park oldalsó teraszára. Gondoltam, már megengedhetjük magunknak, hogy egy kicsit fentebbről élvezzük a koncertet. Jobb rálátás, kevesebb lökdösődés, egy csipetnyi kényelem – legalábbis a marketinganyagok szerint. Különösen, ha az ember egy Tankcsapda koncertre érkezik, ahol garantált a zúzás.
A valóság ezzel szemben egy heringparti volt, ahol a VIP-érzést a talpalatnyi helyért folytatott küzdelem jelentette. Miután felverekedtük magunkat a teraszra, gyorsan szembesültünk a ténnyel: az asztalok foglaltak, a káosz pedig pontosan ugyanolyan, mint odalent, csak magasabban. Beálltunk egy viszonylag stratégiai pontra, ahonnan még látni lehetett a színpadot, és próbáltunk ráhangolódni a ritmusra.
– Ne haragudjanak, de ne álljanak a fiam elé, mert nem lát semmit! – vágott hátulról a fülünkbe egy fagyos, parancsoló hang.
Megfordultam. A mögöttünk lévő, ragacsos műanyagasztalnál ült a panaszos: egy jól szituált, tipikus budapesti újgazdag üzletember. feltűrt gallérú HH pólót, a stílusos bézs lenvászon chino nadrágot és a prémium bőr vitorláscipőt viselt. Úgy nézett ki, mint aki yacht klubba készül, nem éppen TCS koncertre.Ránézésre alig lehetett idősebb nálunk, mellette pedig egy nagyjából tizenöt éves kamaszfiú.
A férfi egész lényéből áradt a magabiztosság és a gőg. Az a fajta ember volt, aki szentül meg van győződve róla, hogy ha van pénze, bármit megtehet, és a drága jegyért cserébe a világ összes többi emberének az ő kényelméhez kell igazodnia. Azt hitte, megvásárolhatja a kontrollt és a nyugalmat ott is, ahol ennek semmi helye.
Egy pillanatra lefagytam, hátha a fiú beteg, de nem: makkegészséges volt. Egyszerűen csak egy pörgős rockkoncerten az apja úgy döntött, hogy ők ülve fognak szórakozni. Valójában szánalmas volt a látvány: miközben Lukács Laciék üvöltöttek a színpadon és a tömeg tombolt, ez a férfi teljesen képtelen volt a szabad szórakozásra, a kapcsolódásra és a felhőtlenségre.
Bezárva ült a saját merev, rideg világába, és mellette a fia is láthatóan feszengett; kamaszos testtartásán átütött, mennyire kínosnak tartja az apja környezetidegen, pénz szülte gőgjét.
– Ez egy buli, uram, itt mindenki áll – próbáltam érvelni, de a kommunikációs csatornák azonnal bezárultak.
Szó szót követett, a hangnem pedig pillanatok alatt feszültté vált. Nyomokban sem volt meg a férfiban az a minimális úriemberi attitűd vagy megoldásfókusz, amit két nőtársaságában egy normális ember felmutatna. Eszébe sem jutott, hogy helyet cseréljünk, vagy leüljünk, vagy közösen oldjuk meg – az ő belső szabálykönyvében a pénz feljogosította a tiszteletlenségre. A koncert hátralévő részében folyamatosan a fia fülébe duruzsolt, minket „bunkónak” nevezve, ezzel is mérgezve a saját gyereke élményét.
A kozmikus igazságszolgáltatás ráadásul úgy döntött, hogy rátesz egy lapáttal a drámára. A vita és a zene hevében hátraléptem egyet, és a lábam pontosan megtalálta a földön futó kábelcsatornát.
Egyik pillanatban még büszke, sértett nő voltam, a következőben pedig már a földön feküdtem, látványosan elterülve, mintha igazán részeg lettem volna. Pedig egyáltalán nem voltam az. A húgom rémülten kapott utánam, a háttérből pedig szinte éreztem az üzletember diadalmas, „na, tessék” pillantását. Az egész jelenet átment olcsó, komikus börleszkbe.
Amikor a koncert végre véget ért – és vele együtt az elpazarolt koncertélmény is –, már csak a szabadulás járt a fejemben. Ahogy indultunk lefelé, félhangosan, ügyelve arra, hogy a férfi azért meghallja, odasúgtam a húgomnak:
– Ne dühöngj. Ezzel a barommal soha többé nem kell találkoznunk az életben. De gondolj bele, a szerencsétlen, töketlen fia kénytelen vele élni…
Ezzel a katartikusnak szánt végszóval zártam le a sztorit a fejemben. Megnyugodtam. Szentül hittem, hogy a budapesti éjszaka sűrű homálya örökre elnyelte a VIP-terasz rémét.
***
Két héttel később egy csendes, vidéki nyaralóövezetben ébredeztem. Kora reggel volt, a levegőben a fák és a víz illata keveredett. De ezúttal nyoma sem volt a koncertes rohanásnak vagy a fekete Tankcsapda pólónak. Egy kifejezetten csinos, nőies nyári felsőben és szettben léptem ki az apartmanház folyosójára a családommal – jóval csinosabban, mint azon a balul sikerült estén. Idilli, békés pillanat volt, egészen addig a másodpercig, amíg szembe nem jött a múlt.
A folyosó végén feltűnt egy másik társaság, hasonlóan álmos, nyaralós üzemmódban.
Ahogy közeledtünk egymáshoz, a lépteim lelassultak. A jól szituált, vasalt pólós férfi, aki a menet élén haladt, szintén megtorpant. Szemet szembe.
Ő volt az. A Budapest Park teraszának lovagias bajnoka. Kiderült, hogy nemcsak ugyanabban a faluban, de konkrétan ugyanabban az apartmanházban vettünk ki szállást.
A férfi arcára azonnal rákiült a tiszta, leplezhetetlen döbbenet. Felismert bennünket. Másodpercek alatt pörgött le mindkettőnk fejében a teljes film: a veszekedés, a heringparti, a kábelcsatornás zakózásom, és az a bizonyos mondat a fia sorsáról. Mellette a kamasz srác azonnal elvörösödött. Ő is felismert minket, és láthatóan legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá a szégyentől – az apja viselkedése miatt immár másodszor.
Csak kicsit később vettem észre a teljes képet: a nagyhangú, mindent megvehető újgazdag üzletember éppen az idős, tipegő szüleit kísérte le nagy gondossággal a medencéhez.
A levegő megfagyott. Mivel az épületben alapvető elvárás volt a kulturált viselkedés, ott mindenki köszön a másiknak, így a sunyi elfordulás nem jöhetett szóba. Úgy döntöttem, én leszek a felnőtt a helyzetben, de megadom a módját. Kihúztam magam a csinos nyári ruhámban, a szülei és a fia előtt egyenesen a férfi szemébe néztem, és a lehető legkimértebb, legtávolságtartóbb, fagyos úrinői stílusban odavetettem:
– Jó reggelt!
A férfi megdermedt, talán bólintott is valami érthetetlen morgás kíséretében, majd sietősen elhaladtak mellettünk. Ahogy elérték a lépcsőházat és a lépteik zaja távolodni kezdett, a húgommal egymásra néztünk. A bennünk lévő kéthetes feszültség, a helyzet teljes abszurditása és a csinos visszavágás sikere egyszerre robbant ki belőlünk: ott, a csendes folyosón fékezhetetlen, könnyes nevetésben törtünk ki.
A Budapest Parkba azóta sem tettem be a lábam. Az a hatalmas, rideg gépezet örökre elveszítette számomra azt az intimitást, amit egy jó koncerttől vár az ember. De ez a nyaralóhely a szívünkhöz nőtt, évről évre visszatérünk ide a családdal. Őket ugyan soha többé nem láttuk, de a sztori azóta is minden egyes nyaraláson előkerül.
Mert ez a történet megtanított valamire: a világ valójában egy apró, körbe-körbe forgó körhinta. Sosem tudhatod, mikor és hol találkozol újra azzal, akit legszívesebben elfelejtenél – de ha egy csinos szettben, fagyos „Jó reggelt”-tel és egy hatalmas nevetéssel zárod a sztorit, a győzelem és a felhőtlen szabadság a tiéd.