Szokoli Bernadett

Aki tatabányai, az pontosan tudja, hogy az Óvárosban vagy egy kicsi terület, ami jobban hasonlít egy ékszerdobozhoz, mint bármihez, ami egy ipari városban elképzelhető. Liget már akkor is parkként funkcionált, amikor a könyvem cselekményei játszódnak. Számos jelenetet ide álmodtam meg. Persze, a könyv nem Tatabányán, hanem Óbányán játszódik. De a Liget kísértetiesen hasonlít arra a Ligetre, ahol ma is sétálgathatunk.

 

A Liget egy csöppnyi sziget a zajos hétköznapokban. Hidak, zegzugos ösvények, öreg fák, fiatal bokrok, tavirózsák. Ezernyi történet, ezernyi emlék mindazoknak, akik itt éltek és élnek ma is. Volt, hogy Ifjúsági Liget, volt, hogy Néppark vagy Népliget néven volt ismert. Sőt, Vida Jenő Park néven is van róla említés. Csendesen közrefogja a Jászai Mari Színházat, a város legrégebbi és legimpozánsabb épületét. Nekem az egyik legkedvesebb helyem a városban.

 

Gyerekként sokat sétáltam itt.

Évekig laktunk Óvárosban, így itt toltam babakocsiban a kisfiamat, aztán kísértem aggódva, amikor „műanyag motorozott”. Jártunk kacsákat etetni, vagy csak úgy, egy megfáradt nap után sétálni. Gyűjtöttük botokat, faleveleket, kavicsokat.

A fák, a bokrok, a tó szinte magában hordozza a város egész történetét. Valaha ez a hely még a városközpontnak számított. Ma egy kissé perifériára szorult. De sosem tud eltűnni. Aki nem ismeri a várost, talán fel sem fedezi. Pedig egy félórás séta garantált feltöltődést – nekem pedig még nosztalgiát, boldog emlékeket – rejt magában.

 

A havazás után egy másik arcát mutatja. A színek helyett a hófehér dominál. De így is mesés, különleges.