A harmadik részlet
Részlet a második fejezetből
Csikorogva állt meg a vonat az ismeretlen városban. Orromat megcsapta a kerekek fémes szaga. Ahogy a peronra léptem, szoknyámba belekapott a szél. Fáztam, pedig a szeptember még magában hordozta a nyár melegét. Összehúztam kopott vállkendőmet és követtem a tömeget.
Fel sem fogtam, hogy mi történik velem: egy idegen városban, egy idegen állomáson egy idegen helyet keresek. Sírhattam volna, de pontosan tudtam, hogy az nem fog rajtam segíteni. A kevéske pénzem mellett talpraesettségemre és Rozália néni jóindulatára számíthattam. Nem sok.
Az állomás épületét fürkésztem, reméltem, találok ott valakit, aki segít eljutni a Nefelejts utcába. Jobb ötletnek gondoltam őt felkeresni, mint nekivágni Budapestnek. Rozália néni anyám nővére volt. Egyetlen egyszer találkoztunk, mikor Béla bácsi, anyámék bátyja meghalt. A temetésre jött el. Előtte és utána sosem járt nálunk, mi úgy tudtuk, hogy gyűlöli Szigetházát. Azt azonban nem tudtuk, hogy miért.
Viszont abban biztos voltam, hogy anyámat nem gyűlöli, ezért hittem, hogy talán ő segíthet. Gyakran küldött nekünk, gyerekeknek szép könyveket, anyám pedig sonkát, kolbászt, húst postázott cserébe. Apám azonban nem tudott róla. Leveleket is gyakran váltottak, onnan tudtam a címet: Óbánya, Nefelejts utca 4/F.
A váróterem mellett egy kocsistól kértem segítséget.
– A Nefelejts utcát keresem – szólítottam meg.
– Mit akar maga a telepen? – kérdezett vissza, de fogalmam sem volt, hogy miről beszél. – Gyalog messze lesz – tette még hozzá foghegyről, felém sem nézve.
– Nekem ne mondja meg, hogy mi van messze! – válaszoltam csípősen, de egyből meg is bántam, mert így aztán biztosan nem fogok segítséget kapni.
– De felvágták a nyelvét! – válaszolta a kocsis és most először rám nézett. – Jöjjön! Csak az élelemtárig tudom elvinni, az már a telep széle. Fene a nagy száját… – tette hozzá, de valamiért barátságossá vált.
Felmásztam a kocsira és leültem egy igencsak telt asszony mellé. A kocsis pálcájával megsuhintotta a lovat, ami kedvetlenül, lassan megindult a poros úton. Körbenéztem, hogy hol is vagyok egyáltalán. Hegyek magasodtak az idegen település köré és szinte átölelték a házakat. Később tudtam csak meg, hogy igazából ezek nem is hegyek, dombok. Nekem azonban a kisalföldi táj után végtelenül magasnak tűntek. A zöld vonulatokat fehér sziklák szabdalták, az egyik hatalmas kőtömb tetején pedig egy madárszerű szobor ágaskodott az ég felé.
Félelmetesnek tűnt. Egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy jó helyen leszek. Bár a hegyek zöldes, sárgás foltjai lenyűgöztek, a hatalmas madár és a poros út inkább sivár, szürke vidéket sejtetett.