Gyermekvállalás előtt nem nagyon gondolkodtam azon, hogy nőként nehezebb-e a helyzetem a munkaerőpiacon. Azt gondoltam, hogy ha megbízhatóan dolgozom, majd a gyermekvállalás után nyíltan elmondom (ex)főnökeimnek, hogy mit hogy képzelek, akkor az ajtók továbbra is nyitva állnak számomra.
Teljesen természetes jelenség, ha a kollégánkat néha a pokolba kívánnánk. Sokszor olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, akiket a munkán kívüli világban biztosan nem választanánk barátunkként. De van erre bármilyen megoldás? Hogyan lehet ezt átvészelni?
Ma már szerencsére nem tabu a téma, hogy nőként olykor nehezített pályán kell boldogulnunk. A minap egy kedves ismerősöm a Zewa videóját osztotta meg, ami hatalmas nagy hatással volt rám. Te már láttad? Itt a linkje! Igen, vannak benne megdöbbentő mondatok, már rögtön az elején: “Nálunk senki sem szeret mosogatni, mert az kicsit uncsi is….
Régóta zenélek, az elmúlt években több zenekarral is próbálkoztam. Volt, ahol néhány hónap után kikristályosodott, hogy nem tudunk együttműködni, volt, ahol ehhez évek kellettek. Legnagyobb kudarcom 2018 végén volt, amikor e-mailben értesítettek, hogy már nem vagyok tag.
Szeptemberben talán aktuálisabb a téma mint általában: az időhiány. Lótunk-futunk, azt sem tudjuk mi merre meddig… és közben azon gondolkodunk, hogy jut-e egyáltalán idő magunkra. A munkahelyen jelentkező túlóráról és a hétköznapok hajtásáról eszembe jut, hogy számos időmenedzsment-eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy kezelni tudjuk feladatainkat. De vajon használjuk?
Ma már szabadúszóként dolgozom, de korábban csak a kkv szektorban voltam alkalmazott és csak hazai tulajdonú vállalatnál/cégnél dolgztam.
Multi környezetben még nehezebb néha boldogulni, mint egy „hagyományos” munkahelyen. Sokszor nem értjük pontosan, hogy mit és miért tesz egy másik közegből, másik kultúrából érkező személy. És ha még ez a személy ráadásul vezető is, az tovább nehezíti a helyzetet. Hogy mit is lehet tenni? Vannak lehetőségek…
Sokszor azt gondoljuk, hogy borzalmasan kevés az időnk, hiába igyekszünk, nem jutunk el sehová. A kérdés azonban az, hogy valóban az idő kevés vagy a beosztáson kell változtatni? És az a megoldás, hogy egyszerre több dolgot is csinálunk? Az itt olvasható cikkemben erre kerestem a választ.
Az irigység egy olyan tulajdonság, amelyet ősidők óta hordozunk magunkban. Ki könnyebben, ki nehezebben birkózik meg vele. Az irigység összefügg az önértékeléssel és az irigységen mint tulajdonságon tudunk változtatni. Nem könnyű az út, de megéri. Az irigység nehézségeiről és hátráltató erejéről ebben a cikkemben írtam.
Hiába dolgozom coachként, ahogy a mondás tartja a suszter cipőjéről… szóval nekem is meg szokott gyűlni a bajom azzal, hogy mennyit foglalkozzam másokkal. Mi az a határ, amikor már nem számít, hogy a másik mit mond? Kinél hogyan tudom ezt tartani? Erre nagyon jó a Johari ablak, amelyről részletesen itt írtam egy bejegyzést.