Az elbocsátás folyamata

Mennyi sikertörténetet lehet olvasni! A semmiből építette, egyedül vágott bele, ma már van egy hatalmas vállalkozása, egyedi volt, innovatív, bátor, sikeres. Nagyon klasszak ezek a sztorik, hiszen bemutatják, hogy semmi sem lehetetlen. Viszont az életünkben vannak olyan szakaszok, amikor ezek cseppet sem motiválnak. Történetesen ilyen az, amikor elveszítjük az állásunkat.

Cikkemben bemutatom, hogy milyen fázisokra lehet számítani akkor, ha ilyen helyzetbe kerülünk. Egyrészt több alkalommal vittem végig coaching folyamatot a témában, emellett pedig két alkalommal személyesen is érintett voltam. Természetesen a folyamat mindenkinél más intenzitással játszódik le és a megoldás is minden esetben egyedi. Azonban a felvázolt mozzanatok támpontot jelenthetnek a sikeres továbblépéshez.

A folyamatokban egy közös: bárkivel, bármikor előfordulhat és ahelyett, hogy félnénk tőle, készen kell állni rá. A szakmai önismeretünk, a határozottságunk, önbizalmunk segítségünkre lehet abban, hogy ezt az időszakot jobban éljük meg és gyorsabban megtaláljuk a kifelé vezető utat. A megoldás mindenkinél egyedi lesz és a kilábaláshoz szükséges idő is eltérő. Az „élmény”, a „seb” megmarad, de ha jól menedzseljük a változást győztesen jöhetünk ki belőle. Nézzük, hogy mi történik velünk és mire érdemes figyelni, ha ilyen helyzetbe kerülünk.

Amikor ránk zúdítják a döntést…

Esetleg gyermekvállalás után nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Elbocsátás ugyanis történhet akkor is, ha valamilyen komoly szakmai hibát követtünk el, szerződést szegtünk, Ilyenkor megvan az egyértelmű ok, emiatt pedig a trauma feldolgozása is más irányt vehet. De persze vannak jelenségek, amelyek minden esetben megmutatkozhatnak.

Vannak esetek, amikor számíthatunk arra, hogy elveszítjük a munkahelyünket, de gyakran teljesen váratlanul ér bennünket a döntés. Engem az egyik alkalommal egy kellemes péntek délutánon hívattak be mindenféle előjel nélkül. A hír váratlanul ért, meglepett.

Forrás: pixabay

Időt nyerni mindenek felett

Amikor nincs lehetőségünk felkészülni a hírre, a legjobb, amit teszünk, hogy meghallgatjuk a döntést és időt kérünk. Ott, helyben nem kell aláírni semmit, van lehetőségünk arra, hogy átgondoljuk, hogy hogyan jöhetünk ki a legjobban a helyzetből. Mivel alapvetően általában nem ugrik be a munka törvénykönyvének ide vonatkozó passzusa, az is jó módszer, ha meghallgatjuk a döntést, esetleg ha van lélekjelenlétünk, akkor rákérdezünk a miértre és kérünk egy időpontot a következő megbeszélésre.

A hír érzelmileg egy hullámvasútra repít minket és lehetőségünk, jogunk van arra, hogy időt nyerjünk, vagyis kiszabaduljunk abból az irodából, ahol a nyakunkba zúdították a hírt és egy cseppnyi lélegzetet vegyünk…

A szusszanást egyrészt felhasználhatjuk arra, hogy ha kétségeink vannak, keressünk egy munkajogban jártas személyt, aki esetleg segít nekünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a helyzetből. Másrészt pedig meg kell adni magunknak a lehetőséget arra, hogy az új és olykor egészen mély érzelmeinket megéljük.

Az elbocsátás és a veszteség

Az elbocsátás, munkahelyünk elvesztése szakmai veszteség. Valamit elveszítünk, ami fontos vagy meghatározó volt életünkben. Bármilyen hihetetlen is, egyfajta gyász játszódik le bennünk. A gyászra pedig egyértelműen jellemző, hogy érzelmek sokasága váltogatja egymást, zavart és nehezen feldolgozható időszak előtt állunk. Az érzéseink mélysége pedig attól függ, hogy az adott munkahelyhez mennyire kötődünk.

Teljesen más a fájdalom, a veszteség mélysége, ha egy olyan munkahelyről bocsátanak el bennünket, ahonnan menni akartunk vagy egy olyan helyről, ahol egyébként jól érezzük magunkat és eszünkbe sem jutna váltani. Ez utóbbi esetben pozitív érzelmeink csapnak át negatívba. Természetes, hogy a folyamat mélyebben érint és jóval több időre van szükségünk a „gyógyuláshoz”.

Forrás: pixabay

Itt érdemes megjegyezni, hogy ha saját döntésünkből megyünk egy új munkahelyre, akkor is átélünk egy- fajta gyászfolyamatot, hiszen valamitől meg kell válnunk és tudjuk, hogy a jövő merőben más lesz.

Visszatérve a veszteséghez, először nézzük meg, hogy mi történik velünk a veszteség észleléseink pillanatában és az azt követő időszakban. Természetesen ezek a folyamatok egyediek és nagyon jól bevált recept sincs a túlélésre, de az általam megtapasztaltak segíthetnek abban, hogy hogyan tovább.

Az elbocsátás utáni érzelmi hullámvasútról

Az első napokban próbáljuk sokszor azt gondolni, hogy ez meg sem történt. A gondolat, hogy mi lett volna ha, nagyon életszerű és valódi. Az is benne van a levegőben, hogy talán megváltoztatják a döntést, talán rosszul informáltak, talán tévedés volt. Talán nem is nekünk szólt és mindjárt kapunk erre vonatkozó infót.

Ráadásul ilyenkor általában az egónk is bekapcsol. Az önsajnálat végtelenül erős tud lenni, amely komolyan hátráltat bennünket abban, hogy tisztán gondolkozzunk. Még célorientált, öntudatos, magabiztos egyéneknél is előfordul az érzelmek uralma, a tehetetlenség érzése, amelyek tovább nehezítik helyzetünket. Nehéz, de ezeket az intenzív, olykor kontrollálhatatlan, erőteljes érzéseket a meg kell élni.

Forrás: pixabay

Hagyni kell, hogy magával ragadjanak és egy kicsit átvegyék a „hatalmat” felettünk. Ilyenkor figyelhetünk a testünk jelzéseire, gondolatainkra, ami pedig a legfontosabb, hogy fogalmazzuk meg és írjuk le az érzéseket. Ez lehet düh, harag, irigység, szomorúság, a biztonságérzet hiánya, bármi. Az érzelmek feldolgozásához vezethetünk érzelmi monitor naplót. Továbbá ha kilistázzuk érzelmeinket, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon miért van bennünk az adott érzés. Ha erre megtaláljuk a választ, akkor a megoldásainkhoz, a gyakorlati lépésekhez is közelebb kerülhetünk, ezáltal a trauma feldolgozásával is haladunk előre.

Önsajnálat és önmarcangolás

A sok kavargó érzés mellett az önsajnálat is sokszor megjelenik, ami akadályoz bennünket a tények reális mérlegelésében. Nem is nagyon lehet szebben mondani, mint hogy nagyon sajnáljuk magunkat. Ez is egy teljesen normális folyamat és hagyni kell, hogy átmenjen rajtunk, azonban mindenképpen gátat kell szabni neki, nem tarthat napokig, hetekig és nem mehet a továbblépés rovására. Ilyenkor tudatosulhat bennünk, hogy a munka világában nélkülözhetők és pótólhatók vagyunk, ami egészen jó, ha szabadságra szeretnénk menni, ellenben nagyon rossz, ilyenkor, amikor ténylegesen megválnak tőlünk.

Az önsajnálat mellett az önmarcangolás is megjelenik, amely szintén olyan érzés, amely nem visz előre bennünket, sőt energiát vesz el tőlünk. A továbblépés, a folyamat megértése és a tanulás szempontjából nem segít, ezért érdemes ezen mielőbb túllépni, ténylegesen határt szabni neki. Erre többféle módszer lehet, de ez is egyénileg eltérő. Egyik egyszerű módja, ha mindezeket leírjuk egy papírra majd a papírt megsemmisítjük, tehát fizikálisan is megszabadulunk tőle. Sokszor ez segít a szakításban.

A miértek jelentősége – érdemes-e utánajárni az okoknak?

A továbblépést még egy tényező befolyásolhatja, hogy szeretnénk-e tudni vagy tudjuk-e a miértek okát. Miért bocsátottak el, mi van a háttérben. Van, akinek ez nem fontos, van, aki kap megfelelő és elfogadható magyarázatot, van, aki azonban nem.

Fontos kiemelni, hogy a fejlődésben, a vesztség feldolgozásában segít, ha tudjuk az okokat. Igazi nehézséget az okoz, ha valóban utána kell járnunk, hiszen ez azt jelenti, hogy beszélgetést kell kezdeményeznünk azzal, aki elbocsátott bennünket. Ebbe csak akkor menjünk bele, hogy ha az adott személyt  alkalmasnak és képesnek tartjuk arra, hogy objektív véleményt mondjon rólunk, amiből valóban tanulni tudunk. A felderítéshez bátorságra, higgadtságra és erőre is szükségünk van.

Higgadtság, mert ha érzelmileg túlfűtötten közelítjük meg a kérdést, akkor azon túl, hogy kellemetlen helyzetbe sodorjuk magunkat, még a választ sem fogjuk tudni befogadni vagy nem is tudunk megfelelően kommunikálni. Ha úgy döntünk, hogy egy ilyen szituációba komolyan bele szeretnénk lépni, akkor az asszertivitásra is szükségünk lesz.

Egyrészt kevésbé tudunk sérülni, másrészről a másik felet sem bántjuk, hiszen saját fájdalmunk feldolgozásakor sem lehet az a cél, hogy másnak ártsunk vagy fájdalmat okozzunk. A miértek felkutatásakor gondoljuk végig, hogy mi a célunk, pontosan mire is vagyunk kíváncsiak. Ha egy­szer elhatároztuk, hogy belevágunk, akkor négyük és végig.

Forrás: pixabay

Ez pedig cseppet sem egyszerű: számíthatunk negatív kritikára, megjegyzésekre, szembesítésre. Ezeket csak akkor tudjuk feldolgozni, ha készen állunk rá. Veszélyes lépés, mert szembesít bennünket tetteinkkel, azonban komolyan tanulhatunk belőle.

Ha ezt az utat választjuk, akkor kell, hogy legyen körülöttünk egy olyan támasz, akinek bízunk a véleményében, akire számíthatunk és segít bennünket az objektív megítélésben. Akár szakember segítségét is kérhetjük, hiszen a hallottak feldolgozása egy folyamat része lehet. Mérlegelni itt elsősorban azt kell, hogy a kapott választ elbírjuk-e. Ezt viszont csak saját magunk tudjuk eldönteni.

Teljesen rendben van, ha úgy érezzük, hogy nem, ráadásul a tanulás folyamatát is segíti, ha nem egyedül csináljuk végig. Azt azonban Neked kell látnod, hogy milyen segítőre van szükséged.

Mi lehet a hátulütője annak, ha miértekkel nem vagyunk tisztában?

Ha konkrétan nem kaptunk választ vagy nem kaptunk számunkra elfogadható választ, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy magunk alkossuk meg. Ez nagyon káros folyamatba csaphat át, mert a be nem fejezett, meg nem történt párbeszédek önmarcangoláshoz vezetnek és hátráltatnak abban, hogy arra koncentráljunk mi legyen a következő lépés. Az önmarcangolás negatív hatásairól pedig fentebb már írtam. Amikor magunkon dolgozunk sokszor a miértek automatikusan kirajzolódnak, és úgy értjük meg az összefüggéseket, hogy azokat valójában nem is kerestük.

Összegzés az elbocsátás folyamatának feldolgozásához

Az elbocsátást követően hosszú és kitartó munkára van szükségünk ahhoz, hogy feldolgozzuk a velünk történteket. Érdemes megtudnunk a miérteket, és megfigyelnünk érzelmeinket, érzelmeink változását. Mindez azért szükséges, mert a sokat tanulhatunk belőle. A cikkben a legfontosabb momentumokat emeltem ki, azonban egy coaching folyamatban mélyebb rétegeket is lehet érinteni, amelyek a munkahelyi kapcsolatainkat, viselkedésünket, szerepeinket is feltérképezi. Így teljes képet kaphatunk erősségeinkről, gyengeségeinkről és a következő munkahelyhez kapcsolódó célkitűzéseket pontosabban meg tudjuk fogalmazni. Zárásul néhány gondolatban összefoglalom, hogy mi az, ami segíthet és mi az, ami hátráltathat bennünket ebben a folyamatban.

Segít

  • Megengedni magunknak az érzelmek megélését
  • Időt hagyni magunknak,
  • Miértek megértése,
  • Ventiláció,
  • Új célok kitűzése,

Mindazok megfogalmazása, amelyek segíthetnek a továbblépésben. Ne féljünk saját igényeket leírni: mire van szükségem a következő lépés megtételéhez. Mire van szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam.

Hátráltat:

  • Hirtelen kapott tanácsok,
  • Önmarcangolás,
  • Mi lett volna ha… kérdés feltétele,
  • Hosszas, lezáratlan önsajnálat,
  • Mások hibáztatása,
  • Negatív érzelmek hosszútávú elhatalmasodása.

Fontos lépések

  • Cselekedj higgadtan a munkáltatóddal szemben!
  • Ha szükséges, kérj jogi segítséget!
  • Figyeld, éld meg és monitorozd érzelmeidet!
  • Tűzz ki új célokat, fogalmazd meg terveidet határidővel!
  • Rakd össze az új önéletrajzodat!
  • Szólj az ismerőseidnek, hogy új állást keresel!
  • Vágj bele a jelentkezésbe!
  • Légy nagyon türelmes és maradj pozitív!

Az érzelmek monitorozásához itt találsz egy tervezőt, amelynek kitöltésével jobban meg tudod figyelni, hogy mi történik benned és hogyan változnak érzéseid.

A feldolgozás folyamatának az a célja, hogy bátran, anélkül, hogy önbizalmad visszaesne, tovább tudj lépni. Általában ebben az élethelyzetben egy maradandó fájdalom ér, és sokszor hónapok múlva fogod jobban érezni magad. Évekkel később értettem meg, hogy ha akkor nem küldenek el, akkor nem fogok saját vállalkozásba és lehet, hogy nem tartanék ott, ahol most éppen tartok. Az egy kimondottan rossz munkahely volt, ahol nem használhattam szakmai tudásomat, nem fejlődhettem és a fizetésem is irreálisan alacsony volt.

Mégis az elbocsátást nehezen éltem meg, olykor szégyelltem magam miatta. Ami történt, az visszatekintve jó dolog volt, de ezt ott akkor nem tudtam és hiába mondta a környezetem, nem fogadtam el. Meg kellett élnem és fel kellett dolgoznom ahhoz, hogy ma már érzelmek nélkül vagy inkább pozitív érzelmekkel tudjak visszagondolni arra az időszakra.